Az optikai adattárolás nem olyan egyszerű dolog, mint ahogy  azt sokan gondolják. A "beteszem-a-lemezt-az-íróba-elindítom-a-nérót" effektus mögött bizony komoly technikai fejlesztések vannak, melyek már a hetvenes évek második felében elkezdődtek. A gyakorlatban a CD, mint lemez 1982 óta létezik, és a mai napig jelentős tábor áll mögötte.

A következő lépcsőfok a DVD, mely nagyon leegyszerűsítve "csak" annyiban különbözik a CD-től, hogy a lemez más fizikai paraméterekkel rendelkezik, illetve a pitek (a lemezen lévő elemi információegységek) egymáshoz "közelebb" helyezkednek el, melyeket kisebb hullámhosszú lézersugárral vihetünk fel a hordozóra. Ha ez utóbbi szempontból közelítjük meg a dolgokat, akkor a CD az infravörös-, a DVD a vörös-, míg a HD DVD és a Blu-ray a kéklézeresek közé tartozik.

Ha már a lézernyalábnál tartunk, vessünk egy pillantást az alábbi képre, mely kiválóan szemlélteti a különbségeket az eltérő formátumok esetén:


                                
      
Jól látszik, hogy ahogy haladunk előre az időben, egyre kisebb lesz a lézernyaláb átmérője, mely biztosítja az egyre nagyobb adatsűrűség elérését (hiszen ne feledjük: a CD-től a BR-ig az összes korong 120 mm átmérővel rendelkezik). Picit pontosítva:  kisebb fénynyalábbal pontosabban lehet fókuszálni, lehetővé téve, hogy olyan kis gödröcskéből (pitek) is kiolvassunk adatokat, amik csak 0,15 mikrométer (μm; 1 mikron = 10−6 méter) hosszúak – ez több mint kétszer kisebb a DVD-n található kis gödrökhöz képest. Mindezen túl a Blu-ray lecsökkentette a sávok hüvelykméretét 0,74 mikronról 0,32 mikronra. A kisebb gödröcskék, a kisebb fénysugár, és a rövidebb sáv-hüvelyk együttesen azt eredményezte, hogy az egyrétegű Blu-ray lemezen több mint 25 GB információt tudunk tárolni –- ez hozzávetőlegesen ötször annyi információ, mint amennyit egy DVD képes tárolni --; egy dupla rétegű Blu-ray lemezen pedig mintegy 50 GB-nyi adat kaphat helyet.

                           
    
Habár minden Blu-ray lemez megközelítőleg ugyanolyan vastagságú (1,2 milliméter), akárcsak a DVD-k, a felépítésükben (is) jelentős különbségek vannak. A DVD-n az adat, mint egy szendvics, két 0,6 milliméter vastag polikarbonát réteg között található. Amelyik polikarbonát réteg az adat tetején helyezkedik el, a kettős törés problémáját idézheti elő, amiben az alsó réteg megtöri a lézer fényét két elkülönült fénynyalábra. Ha a fénynyaláb túl szélesen hasad el, akkor a lemez olvashatatlan lesz. Ha a DVD felszíne nem pontosan sík és ezért nem pontosan merőlegesen érkezik rá a fénysugár, akkor arra a problémára vezethet, amit úgy neveznek, hogy „disc tilt” (eltorzított lézersugár). Mindezen tulajdonságok a viszonylag körülményes előállításhoz vezetnek. A Blu-ray lemez felülkerekedik az előbb tárgyalt DVD-előállítási módon úgy, hogy az adatot egy 1,1 milliméter vastag polikarbonát rétegre helyezi. Amiatt, hogy a tetején van elhelyezve az adat, ezáltal a kettős törés és az olvashatósági problémák nem léphetnek fel. Annak következtében, hogy az olvasó mechanizmusnál az írható réteg közelebb helyezkedik el az objektív lencséhez, a „disc tilt” problémáját virtuálisan elimináltuk.

Az adatfelszínhez közeli elhelyezkedéséből kifolyólag egy kemény védőréteggel ("hard coat") van ellátva a lemez, hogy megvédje a karcolásoktól, illetve az ujjlenyomatoktól. Az eddig említett felépítésből az következik, hogy az előállítási költsége alacsonyabb, mint a DVD-nek. (Kis kitérő: akkor miért beszélünk mégis magasabb költségekről a Blu-ray-nél a HD DVD-vel összehasonlítva? Az ok spártai: mivel jelenleg a lemezgyártási kapacitás 90%-a DVD-re van beállva, ezért a HD DVD előállítása -- mivel közelebb áll fizikailag a DVD-hez, ergo kisebb átalakításra szorulnak a jelenlegi gyártósorok -- kisebb költségekkel járna, mint a BR esetében. Ahhoz, hogy az elméleti gyártási egyszerűsödés a gyakorlatban is érvényesülni tudjon, hatalmas beruházásokra lenne szükség, hiszen a DVD-s gyártósorokat teljesen át kéne alakítani, illetve ezzel egyidejűleg nagy mennyiségben kéne "szórni" a BR-lemezeket, hiszen a DVD olcsósága manapság leginkább ez utóbbiban rejlik.) Az adatátviteli sebességben is a Blu-ray a gyorsabb. A DVD 10 Mbps gyorsaságával szemben a Blu-ray lemez mintegy 36 Mbps sebességet nyújt a felhasználóknak (természetesen itt az "egyszeres" sebességről van szó).

A fentiekből kiderült: eltérő tulajdonságokkal rendelkező alkatelemekre van szükség a különböző lemezek megfelelő kezeléséhez. A főbb eltéréseket kiválóan szemlélteti az alábbi ábra:

                           
 

Innen ered, hogy kezdetben voltak olyan BR-meghajtók, mely nem tudtak mit kezdeni a CD-kkel. Ez a felületes szemlélőknek felesleges olcsósításnak, illetve szemérmetlen húzásnak tűnhetett a gyártók részéről, de ha jobban belegondolunk, megérthetjük, hogy ezt akár érthető lépésnek is elfogadhatjuk. Hiszen: az elsőszériás pörkölők ezt a problematikát úgy küzdötték le, hogy három "fejet" és ezekhez tartozó három vezérlőelektronikát tartalmaztak. Szerencsére ez csak az első darabokra volt jellemző, hiszen mostanság -- egy éve biztosan -- már olyan integrált megoldásokkal álltak elő a fejlesztők, melyek lehetővé teszik a három formátum zökkenőmentes együttműködését egy "dobozon" belül.

Még nem beszéltünk arról, amivel talán kezdeni kellett volna oldalunkat: magáról az elnevezésről. A DVD-Forum helyzete viszonylag könnyű volt, hiszen ők birtokolták a DVD elnevezést is, ezért már jól előre levédték a szinte magától értetődő HD DVD elnevezést. Ezzel szemben a SONY-nak picit nehezebb dolga volt, egy teljesen új márkanevet kellett bevezetnie és megismertetni a nagyközönséggel: Blu-ray. Igen, így "e" betű nélkül kell írnunk, hiszen a "blue ray" -- mely angolul kék(színű) lézert jelent -- közhasználatú kifejezés, ezért nem válhatott egy az egyben márkanévvé, mely ugyebár magára a kéklézeres technológiára utal.

Forrás: HardwareOC